RÁGÓDÁS ÉS MUNKAHELY

2017. október 10.


Fanázia
Idézzen fel egy bosszantó szituációt, ami mostanában történt Önnel a munkahelyén. Legyen olyan, amelyben legalább néhány pillanatig bosszankodott - akár önmagában, akár hangosan. Lekésett egy találkozót, nem kapott meg egy ajánlatot, valaki Ön elé vágott a konyhában, méltánytalanság érte vagy nem úgy ismerték el teljesítményét, ahogy Ön szerette volna. Mit gondolt önmagáról, másokról, a világról? Milyen múltbeli emlékek és érzések idéződtek fel Önben? Milyen fantáziái jelentek meg a jövővel kapcsolatban?
Reflexió
Emberi lényként szerencsénkre - és olykor szerencsétlenségünkre - képesek vagyunk reflektálni múltbeli tapasztalatainkra és azokat a jövőbe vetíteni. Döntéseinket alapozhatjuk erre a belső mentális munkára, amikor egy kihívással nézünk szembe. Úgy tűnik, hogy egyéni különbségek vannak abban, hogy ilyenkor mire helyezzük a fókuszt. Gondolkodásunk inkább a probléma megoldásában segít vagy inkább képességeinket illetően kevésbé magabiztossá tesz minket? Ha az első eset áll fenn, adaptívabban reagálhatunk a kihívásra és konstruktívabb megoldás felé mozgunk. Ha az utóbbi, akkor gondolkodásunk minősége interferál problémamegoldási képességünkkel. Regresszióba esünk, érzelmi reakcióink destruktívabbá válnak és belső dialógusunk negatív hagulati árnyékában Áldozatként tekintünk önmagunkra.
Rágódás
Amikor maladaptív rágódásba kezdünk, önkritikus gondolatainkra fókuszálunk, ami meggátol abban, hogy hatékony megoldások felé mozduljunk el. Könyvemben (A stressz ára. 2016) Nolen-Hoeksema kutatásaira hivatkozva leírom, hogy milyen szoros a kapcsolat a rágódás és a problémamogoldási nehézségek között. Egyik kísérleti elrendezésükben például az egyik csoportot arra hangolták, hogy gyengeségeikre, hibázásaikra és kudarcaikra reflektálhassanak ("rágódó csoport"). A másik csoportot egy semleges témán való gondolkodásra hívtak meg ("elterelő csoport"). Ezután a résztvevők problémák egy sorozatát oldották meg. Az eredmények szerint a rágódó csoport jelentősen kevesebb problémát tudott megoldani az elterelő csoporthoz képest.
Refrakter periódus
Mit jelent ez számunkra a gyakorlatban? Amikor egy kihívással szembesülünk és érezzük, hogy a rágódás örvénye el akar ragadni, tartsunk szünetet, és gondoljunk valami másra. Valami semlegesre, legalább egy kis időre. Ez megakadályozhatja az ördögi kör lefutását. Amint ezt rendszeresen gyakoroljuk, második természetünkké válhat. Valójában ez könnyűnek hangzik, de megvalósítani igen nehéz lehet. (Ezért nem itt hagyom abba a blog írását, hanem megyek tovább. Sőt, rajzolok is...)

Amikor gondolataink fixálódnak, rágódunk, kényszeresen aggódunk valami miatt, hajlamosak vagyunk egy sajátos térbe érkezni, amelyet a pszichológusok úgy is hívnak, hogy refrakter periódus. Ebben az állapotban az elmét sajátos érzelmek és fantáziák töltik meg, ami egy szűrőt hoz létre s önmagunk, mások és a világ észlelése eltorzul. Ebben a rágódásban negatívan fordulhatunk valakihez, akit megvetünk, undort érzünk vele kapcsolatban és kényszeres módon képtelenné válunk arra, hogy pozitív - vagy akár semleges - tulajdonságokat észleljünk nála. Semleges tulajdonságait rossznak látjuk, jó tulajdonságait észre sem vesszük. A felépült referenciakeret mindent kiszűr és elvet, ami nem áll összhangban vele. Önmagunkkal kapcsolatban nem vesszük észre a lehetőségeket egy helyzet megváltoztatására, ha úgy hisszünk nincsenek lehetőségeink. A TA nyelvén azt mondjuk, hogy sorskönyvbe lépünk.

Kognitív hiperaktivitás
Ebben a refrakter periódusban negatív élményünk, emlékeink és fantáziáink élénken, túlzóan, 3D-ben és HD minőségben hajlamosak megjelenni. Ha elég gyakran kerülünk bele, kifáradunk, elveszítjük boldogságunkat, nehezen tudunk esténként elaludni, mert nem tudjuk miképpen jöjjünk ki belőle. Kognitív hiperaktivitás jön létre. A fejünkben forgatjuk e zavaró tartalmakat, mint a maltert és képtelenek vagyunk kikapcsolni belső betonkeverőnket. Egészen addig, amíg a refrakter periódusban maradunk, ezt a kudarc-mintázatot futtatjuk, mint egy programot. Ha beindul, automatikusan lefut. Megbántanak bennünket, legyőznek valamiben, elveszítünk valakit vagy valamit, félünk egy jövőbeli eseménytől, féltékennyé válunk valakire vagy azt hisszük, hogy mások összeszövetkeztek ellenünk.
Hogyan kerülünk bele?
Kiváltó ingerek (stresszorok vagy triggerek) hatására jutunk refrakter periódusba. Oda is eljuthatunk, hogy maga a refrakter periódus válik stresszorrá (azért élünk át stresszt, mert stresszt élünk át már megint). Ez a belső örvény azonban megtörhető. A mindfulness-alapú technikák is ebben segítenek. Azzal, hogy az itt-és-mostban maradunk - a légzésünkre való figyeléssel, egyszerű cselekedetek elvégzésével, egy ingerre való fókuszálással, egy sajátos testtartással, belső mantra mondogatásával - a program nem fut le, kontrollt gyakorlunk. Kilépünk a sorskönyvből. Olyan ez, mint egy terepen alkalmazott lélektani elsősegély. Megakadályozzuk, hogy a "sérülés" súlyosbodjon. Az algoritmus nem fut le. Stabilizáljuk állapotunkat. Ezt bármilyen helyzetben meg tudjuk tenni - vezetés közben, a meeting teremben vagy az iskolában. A lényeg, hogy tudatosítjuk az elmozdulást. "Valami történik, ami miatt úgy tűnik be fogok lépni sorskönyvembe (a refrakter periódusba)". A stresszorok, triggerek nem mindig tudatosíthatók, de a belső változások, impulzusok, érzések, gondolatok, fantáziák, amelyeket generálnak igen. Ez megtanulható. Tudatossággal, belső fókuszunk kiélesítésével, a jelenben maradással.
Mindfulness
B. Alan Wallace amerikai pszichológus, buddhista szerzetes és tanító szerint a mindfulness technikák segítenek lerövidíteni a refrakter periódust. Ha nem dolgozunk ezen aktívan, magától csak lassan változik. Ha benne ragadunk, rágódunk és a külvilági ingerek nehezen jutnak el hozzánk, memóriánkban nehezen érjük el azokat az információkat amelyek segítségével alternatív lehetőségeket is mérlegelhetnénk. Ha azonban elhagyjuk azt, újra-értékelhetjük azt az ingert, ami miatt oda kerültünk. Nézzünk egy példát. Az alábbi ábra a TA nyelvezetével mutatja be azt, ahogy a kiváltó inger (trigger: a főnök durva beszéde) elindít az alkalmazottban egy impulzust (impulse - ezt hordozhatja egy "Ne létezz" gátlóparancs és egy "Tégy erőfeszítést!" előírás), ami miatt csak úgy tud reagálni, mint egy kisgyerek, akinek elvitte a cica a nyelvét (reaction). Ennél konstruktívabban is válaszolhatna azonban. Felnőtt énállapotból mondhatná például: "Az asztalon van." Ehelyett viszont minden bizonnyal még órákkal később is rossz érzései lesznek a szituáció miatt.

Jelenben levés
Ha rendszeres rágódók vagyunk és elkezdünk dolgozni a pozitív változáson, eleinte azt fogjuk tapasztalni, hogy fókuszálni akarunk, de elménk ellenáll. Tovább forgatja a maltert, pörögnek a gondolatok, múltbéli sérelmekkel vagy jövőbeni aggodalmakkal kapcsolatos katasztrófikus fantáziák cikáznak a fejünkben miközben pont ez ellen dolgozunk. Ezt mindenki átéli például, aki erőlteti az elalvást vagy a meditáció alatti gondolatok szándékos elcsendesítését. Kultúránkban ez "természetes", hiszen nem jellemző, hogy kiskorunk óta napi gyakorlatok elvégzését tanították volna számunkra, amelyek a mindfulness, a jelenben levés vagy a nemkívánt tudattartalmaktól való megszabadulás technikáival felszerelkezve indulunk neki a felnövésnek, s később a felnőtt kornak. Ezt a hamuba sült pogácsát kevesen kapják meg tarisznyájukba.
A rendszeresség a kulcs
A jó hír az, hogy felnőttként, autonóm személyként megtanulhatunk sütni. Most erről fogok írni. Hogyan idomíthatjuk meg azt a belső "szörnyet", ami folyamatos stimulációban tart bennünket? Mit tegyünk, ha figyelmesek, befogadóak, jelen akarunk lenni mások számára, ahelyett, hogy belső dialógusaink záporában ragadnánk? Mielőtt választ adok kiemelem, hogy ez a fontos készség egyrészt mindenkiben fejleszthető, másrészt nem minden egyes alkalommal szükséges, amikor egyedül vagy másokkal vagyunk. Az is pont ilyen fárasztó tudna lenni. Még a meditációt gyakorlók is azt mondják, hogy a rendszeresség a fontos. A készség folyamatos ápolása a lényeg, nem az, hogy állandóan meditatív állapotban legyünk. Olyan ez mint a teleszkóp: akkor használjuk, amikor szükségünk van rá. Máskor elég egy nagyító vagy egy szemüveg. Máskor még ezek sem kellenek. A népmese hőse is csak akkor fújja meg sípját, amikor szüksége van segítőire a "szörny" ellen. Amikor egymaga is boldogul, tarisznyájában hagyja azt - de tudja, hogy az ott van, s ha kell, használhatja.
Ellazulás
Az idomítás első lépése az ellazulás. Testünk és elménk elengedése, leengedése, meglazítása az, amin keresztül a többi lépés megtehető. Célorientált, eredményt elérni akaró elménk, aktívan cselekedni akaró, szerzésre "szakosodott" beállítódásunk feladása ez. Wallace szerint a valami feletti uralom, megvalósítás, teljesítés helyett inkább az elengedést kell először gyakorolnunk. A rágódás elengedhető a lélegzésre való figyeléssel. Minden kilégzéskor koncentráljunk testünkre. Tudatosítsuk a feszültséget és a kilégzéssel együtt engedjük azt el. Tegyük ezt a gondolatokkal is, amelyeken rágódunk. Lélegezzünk ki mindent, amire nincs szükségünk. Még az egónktól is megszabadulhatunk így, ami arra törekszik, hogy folyamatosan előtérben és elfoglalt legyen, szerezzen, fogyasszon, elvegyen, akarjon és diktáljon. Ha ezt rendszeresen gyakoroljuk, megérkezhetünk a jelenbe, az itt-és-mostba, ami ellent mond a refrakter periódus nem tudatos, automatikus történéseinek. Az ezzel nyert spontaneitás megakadályozhatja a sorskönyvbe lépést.

Az állapot stabilizálása
Amikor erre képesek vagyunk, elsajátíthatjuk a második leckét. A második lépés az állapot stabilizálása. Ez azért fontos, mert pillanatokkal később már könnyű visszaesni. (Például: "Most kibírtam, hogy ne sajnáltassam magam a főnök mondatai miatt, de amit emailben írt amiatt már aztán igazán jogosan érezhetem magam Áldozatnak. Hát nem borzasztó?") A rágódás ugyanis automatukusan jön. A szokás nagy úr. Kisebb az ellenállás a rágódás felé, a negativitás felé, mint a tudat jelenben tartása és tudatos irányítása felé. Ez erőfeszítést kíván. Felnőtt énállapotot. Ha azonban ezt el tudjuk érni, arra is képesek leszünk, hogy egyre több időt itt töltsünk és később, amikor szükségünk van rá, tudatosan előidézzük azt. Olyan ez, mint egy eddig nem használt izom. ("Van síp a tarisznyámban. Szabad használnom!") Pszichológiai edzőtermünkben azonban gyakorolhatunk. Elménk elcsendesítése a rendszeres gyakorlással tréningelhető. Meditálhatunk, mindfulness gyakorlatokat végezhetünk. Ismétlem: a kulcs a rendszeresség. Jobb, ha napi két percet gyakorol valaki, mint hetente egyszer 14 percet. A nyugodt elme békét, egyensúlyt hoz, élénk érzékszerveket, amit minden egészséges személy el tud érni. A gyakorlat élvezetessé válik, az önmagunkra való tudatos odafigyelés (öntudatosság) második természetünkké válik, amitől jobban érezzük mmagunkat, több lesz az energiánk és visszanyerjük nyugalmunkat, kiegyensúlyozottságunkst, boldogságunkat.
Fókusz
Van azonban még egy harmadik lecke is. A harmadik lépés arról szól, hogy tudatunkat akaratlagosan ráirányítsuk valamire vagy valakire. Fókuszunk kiélesedett állapota ez. Míg a refrakter szakaszban ez automatikusan megtörténik (pl. színes élénk képek formájában, 3D-ben, HD minőségben látom magam, hogy milyen nyomorult - Áldozat - vagyok, hogy fogok hibázni és kudarcot vallani, hogy milyen rossz nekem, mennyire szerencsétlen és sajnálni való vagyok stb.), addig e harmadik lépésben az általam kívánt dolgokra vonatkoztatva szereném megtenni ezt. A destruktív irányból a konstruktív irányba mozdítom el a fókuszomat. Ez nem megy automatikusan. Ápolni kell e készséget, rendszeresen. Fontos megjegyeznem, hogy ez nem azt jelenti, hogy önmagamat becsapva a "negatív" érzelmek helyett a "pozitív" érzelmekre fokuszálok, pozitívan gondolkodok. Paul Ekman professzor szerint az érzelmeket helyesebb destruktív vagy konstruktív következményeik alapján vizsgálni. Számunkra ez azt jelenti, hogy sorskönyvből vagy refrakter periódusból való kilépés is járhat félelemmel, szorongással, szomorúsággal vagy haraggal. Ezek az érzelmek - ha átélem és kifejezem őket - azonban ahhoz járulnak hozzá, hogy felismerjük "nem szabadulhatunk meg ezektől az érzelmektől, de megtanulhatjuk úgy kezelni azokat, hogy jók legyenek nekünk és másoknak." (Haragudhatok a cselekedeteidre, de téged emberi lényként elismerhetlek és mutathatok könyörületességet irántad.) Az alkalmazott a helyett, hogy félelme miatt csendben marad (destruktív félelem), kifejezheti jogos haragját a rendszeres szekálás miatt (konstruktív harag), így a főnök visszajelzést kap és változtathat magatartásán.
Adni a világnak
Ismételjük át a három lépést. Miután ellazultam és elcsendesítettem elmémet és testemet, megtartom ezt az állapotot, végül figyelmemet arra fordítom, ami konstruktív. Ha valaki rendszeresen elvégzi e három lépést, öntudatosságának minősége alapvetően javul. A boldogság átélésére azáltal tesz szert, hogy beállítódása nem arra irányul, hogy a világban mit tud elvenni, mint tud abban felélni, egóval fogyasztani (a külső ingerek által vezérelt örömök ilyenek), hanem azt nézi, hogy mit tud a világnak adni, mivel tud hozzájárulni a világhoz. Ismét gyors megjegyzést kell tennem. Nem arról van szó, hogy a "negatív" dolgokat kiiktatjuk az életünkből. A fájdalomnak, szorongásnak, félelemnek rendkívük fontos helye van az életünkben. Jeleznek, hogy valami fontos történik, figyeljünk oda, tegyünk valamit. Ha valakin levert hangulat uralkodik, az jelez valamit. Ez jó, hogy van, különben nem vennénk észre, hogy kizökkentünk egyensúlyunkból és nem törekednénk egyensúlyunk visszállítására, sőt kevesebb társas támogatást élveznénk családtagjainktól, barátainktól. Wallace erre azt mondja: "Ne gyilkoljuk meg az üzenet hozóját!" Lehet, hogy a gyógyszeriparban ez a megközelítés működhet, belső mentális egyensúlyunk megteremtésében azonban semmiképpen nem ez a helyes út.
Jó élet
Érdemes egy illúzión elgondolkodi. Vannak, akik szerint a jó élet egyenlő azzal, hogy minden nap csak szerencse ér bennünket, nyerünk, egyre több dolgot érünk el, egyre többet birtoklunk, egyre tehetősebbé válunk, mások folyamatos elismerését, megbecsülését és szeretetét élvezzük, "happy-k vagyunk". Azaz attól leszünk boldogok, amit másoktól, a munkánktól vagy környezetünkből kapunk, amit ezekből ki tudunk hozni, ki tudunk csikarni. Mintha úgy tekintenénk a világra, hogy itt vagyok én. Azok a jó dolgok ott vannak kint. Az én boldogságom azon múlik, hogy miképpen menedzselem a viszonyt köztem és a kinti jó dolgok között. Boldogságom e külső dolgoktól függ. Az igazság azonban az, hogy a világ túlnyomó részben kívül áll a mi kontrollunk alól. Megszűnik a munkahely, elhagynak minket vagy meghal a barátunk. Nem tudunk kontrollálni másokat és mások sem tudnak kontrollálni bennünket. Éppen ezért egy igazi kapcsolat is ennek az igazságnak a belátására és elfogadására épül. A boldogság főként nem az ingerek által vezérelt örömökön múlik, hanem azon a belső, önmagunk által ápolt és átélt belső tapasztalaton, amit a korábbiakban leírt három lépésben foglaltam össze. (A síp ott van a tarisznyánkban.) Sok tehetős ember válik el partnerétől, vitázik másokkal, szed gyógyszert, követ el öngyilkosságot vagy szenved önutálatban, depresszióban vagy más válságban. A pénzen megvásárolható dolgok önmagukban nem adnak értelmet egy ember életének. Biológiai nyelven fogalmazva a boldogság építőköveit saját idegrendszerünk elektro-kémiai történései jelentik, amit rendszeresen ápolhatunk, fejleszthetünk. Ez egy belső út, amin elindulhatunk.

Metakognitív tudatosság
Mi kell ehhez? A pszichológusok metakognitív tudatosságnak nevezik e képességet. Amikor tudatosan megfigyelem a tudatomat elfoglaló gondolatokat, amikor figyelmem fénye saját elmémre szóródik, megvilágítva a gondolatokat, képeket, vágyakat és érzelmeket. Ha erre képes valaki, akkor lehetővé válik számára, hogy bölcs döntéseket hozzon, amikor egy impulzus megjelenik benne. Elkerüli a kognitív hiperaktivitást, amelyre az jellemző, hogy minden impulzus, vágy, gondolat, ami felmerül automatikus, robotszerű válaszokban kerül lereagálásra (a refrakter periódusban, sorskönyvben). De ha észlelem azt, hogy egy impulzus megjelenik bennem (pl. haragot élek át, megvenném ezt a terméket, elhalasztanám az interjút vagy vizsgát stb.), a választás szabadsága is tudatosul bennem és autonóm módon leszek képes cselekedni. Megkérdezhetem önmagam a reagálás előtt, hogy ez egy bölcs impulzus? Ez egy előnyös és konstruktív impulzus? Ez jó lesz nekem és másoknak vagy nem? És miután ezek a kérdések tudatosulnak, lehetőségem lesz kiválasztani a megfelelőt és az alapján dönteni, reagálni.
Szoftverfrissítés
Ha ezt a tudatosságot nem fejlesztjük ki, esélyes, hogy a refrakter periódusba (sorskönyvbe) csúszunk vissza és egy társas helyzetben vagy akár saját fejünkben félre-értelmezzük a dolgokat és tovább rágódunk. Nem frissítjük belső szoftverünket és olyan hiedelmekhez ragaszkodunk, amelyek esetleg évekkel ezelőtt igazak voltak (ha egyáltalán azok voltak valaha is), de ma már nem állják meg a helyüket. Olyan dolgokat hallunk, amit mások nem is mondtak. Olyat látunk, amit nem is mutattak. Szűrőnkön keresztül éljük életünket egy pici világban, amelyre saját realitásunkat vetítjük ki. Nem vagyunk jelen másoknak, nem veszünk részt a történésekben, nem a jelenben vagyunk, ezért nem tudunk másokra odafigyelni, intimitásba kerülni. Azonban amint kifejlesztem e képességemet és jelen tudok lenni a helyzetekben, akkor a másik személy valósággá tud válni számomra, ezért empatikusabb tudok lenni vele szemben, a projekcióim leépülnek és azt látom, aki valóban ott is van. Az empátia gyakorlása ellentétes az alacsony önbecsüléssel. Ha önmagunkra is oda tudunk így figyelni, az ellentétes a nárcizmussal. A sorskönyv azonban bejósolható, tudom, hogy mi fog történni, ha sajnáltatom magam vagy hibáztatok másokat. A jelenben maradás, a konfrontáció és a változás azonban sok bizonytalansággal járhat együtt.

A bizonytalannal járó feszültség tolerálása
Sokan nehezen tolerálják a bizonytalansággal járó feszültséget ezért befejezésül adok 5 tippet, ami segíthet leépíteni rágódási szokásainkat és a bizonytalansággal járó feszültség csökkentését. (1) Tanuljuk meg elviselni azt, ha nem tudjuk mi állhat valaki viselkedése mögött. "Miért mondta ezt?" "Miért tette ezt velem?" "Hogy volt képes erre azok után, hogy ..." Ezek a gondolatok igen stresszesek lehetnek. Az emberek elég bonyolultak ahhoz, hogy biztosan tudjuk mit, miért csinálnak. Ha képessé válunk a mögöttes mozgatórugók ismeretlenségét elfogadni, megszabadulhatunk a szükségtelen rágódástól is. (2) Ismerjük fel azokat a szituációkat, amelyeket azért akarjuk elkerülni, amit valójában csinálni szeretnénk, de bizonytalanok vagyunk a vele kapcsolatos sikerünkben. Ez a "járt utat járatlanért el ne hagyj" beállítódás. Félünk a kudarctól. Ezért mindig azt főzzük és azt esszük, amit mindig is főztünk és ettünk. Világunk beszűkül. Rugalmatlanná válunk. Elképzelhetetlennek tartjuk, hogy mást csináljunk, máshogy öltözködjünk, máshol éljünk, új területeken is kipróbáljuk magunkat. Állítsunk össze egy leltárt azokról a dolgokról, amiket örömmel kipróbálnánk, de eddig visszahúzódtunk tőlük, mert féltünk a negatív kimeneteltől. (3) Ismerjük fel azokat a helyzeteket, amikor túl sok felelősséget veszünk magunkra, hogy másokat megvédjünk a negatív kimeneteltől. Amikor Megmentőként lemondunk saját szükségleteinkről és hajlamosak vagyunk "keresztre feszíteni" magunkat. Ez a szerep rengeteg szorongással jár. A bizonytalanság elviselésének képtelensége és a túlzott felelősségvállalás szoros összefüggésben van egymással. Amikor például gyermekünk vagy szüleink számára túl sok áldozatot hozunk, mivel nem bízunk abban, hogy ők maguk meg tudják oldani saját problémáikat. Engedjük meg másoknak, hogy esetlegesen hibázhassanak és azokból tanulhassanak. (4) Értsük meg, hogy mikor ideje abbahagyni az információ keresését és elkezdeni az aktív cselekvést. Ha valaki abszolút biztosra akar menni valamiben, túl óvatossá válhat és cselekvés helyett folyamatos információgyűjtésben ragadhat meg. Ha valaki például blogot akar írni, vállalkozást akar kezdeni, orvoshoz akar menni, ahelyett, hogy ezeket megtenné, könyveket olvas, internetes oldalakat néz át és kutat, csak keresgél, de a dolog érdekében lépéseket nem tesz, így marad ott, ahol napokkal, vagy hetekkel azelőtt volt. (5) Ismerjük fel kognitív hiperaktivitásunkat, amit a bizonytalanság elviselésének csökkentése érdekében végzünk. Ebben az esetben rengeteg ötletünk születik. Fejünkben egyik megoldásról a másikra ugrunk és úgy érezzük tele vagyunk energiával, azt hisszük, hogy ezzel problémát oldunk meg. Egy dolgot nem veszünk észre: aktívan nem teszünk semmit a probléma megoldása érdekében. Mivel óvatosak vagyunk az ötletekkel (hiszen ki tudja, talán annyira nem is jó az ötlet, ezért jobb, ha több van belőlük, ezért gyártunk még párat), nem köteleződünk el, nem lépünk, vagy csak félig fektetünk energiát egy feladatba, munkánkba vagy akár egy kapcsolatba. Megoldás: kezdjünk el határozottan, spontán cselekedni. Lehet, hogy hibázni fogunk, de abból legalább tanulhatunk.

SZÓLJON HOZZÁ

Amennyiben az itt és a közösségi média oldalaimon megjelent írásaimon kívüli, további témákkal kapcsolatban is szívesen olvasna, vagy tanulna, kérem írjon számomra, vegye fel velem a kapcsolatot. Köszönöm. PB